Budapesten születtem 1979-ben.
Állítólag már kisgyerekkoromtól dobolni szerettem volna. Ennek akkor még nem igazán lett foganatja.
A családom távol áll a zenéléstől s ezért a korai ambícióimat nem volt aki felkarolja.
Szerencsére azért volt otthon néhány Led Zeppelin és Pink Floyd album, amiket már egész kiskoromban
is hallottam. Azt hiszem ezek a felvételek az első konkrét zenei emlékeim (3-4 éves lehettem?).
Gyerekként mindez még tisztán akusztikai élményként jelent meg és nem is igazán voltam tisztában azzal,
hogy ezt zenész bácsik hangszerek segítségével állítják elő. Egyszerűen volt, és teljesen elvarázsolt.
Onnantól kezdve megszerettem a zenét, sőt sokkal inkább a benne rejlő különböző akusztikai
élményeket- hiszen nem is tudtam még, mi az, hogy zene. Igaz, ezt azóta sem tudtam megfejteni.
A városi lét "kényszerpályára" állított és először gitározni kezdtem el (viszonylag csöndes és olcsó kezdet
egy mindenáron zenélni szerető gyereknek).
A vékony húrok közötti bogarászást azonban nem nekem találták ki.
Véletlenül kerültem aztán a dobok közelébe, s azt mondták érdemes inkább azzal próbálkoznom,
mert "nem akadt egyből össze a kezem". Nem kellett kétszer mondani.
Így kezdtem el dobolni kb. 15 éves koromban, aminek következménye volt egy igazi középiskolás
garázsbanda - beat, rock'n' roll! Ennek ellenére nem tudtam igazán megoldani a rendszeres gyakorlást,
így több évig szinte nem is ültem a dobok mögé.
Ebben az időben hallottam először az ausztrál őslakosok didgeridoo nevű hangszerét.
Ez egy teljesen új, ismeretlen és elragadó akusztikai élményt adó hangszerszám volt - szerelem első hallásra.
A dobolásnak gyakorlatilag újrakezdőként fogtam neki 21-22 éves korom körül, amikor is sikerült végre
megoldanom a gyakorlási gondjaimat és megvennem egy gyönyörű, metálzöld Amatit!!!
